A Bajóti Öreg-kő

Ha itt a jó idő, irány az Öreg-kő! A szépségesen egyszerű kis templom Péliföldszentkereszten és a zamatos helyi ízek révén könnyű emelkedett hangulatba kerülni. A többi már csak a baráti társaság és a természeti környezet feladata. S mindkettő kitesz magáért.

Fotóim meredek sziklafalak, csodás virágok és régi barátok emlékét őrzik. Ám a valóságban ennél sokkal többet jelent nekem e rög a Gerecse északi szegletén.

Ha hegymászó társaimmal voltam itt, akkor a mészkőszirt meredeken alázuhanó letörései, a stabil kőzet, a változatos, teljes kötélhosszban kimászható utak, az esti borozgatások vonzottak.

Barlangászként csábított a hosszú kötélereszkedések gyakorlásának lehetősége, a két zsomboly hűvös-titokzatos mélye, és a Jankovich-barlang impozáns, égre nyíló tetejű nagy terme.

Főiskolás koromban a fenteken kívül a „hely szelleme” vonzott. Itt a gerincen sátorozva, a tábortűz mellett oly gyorsan sikerült a világ gondjait megérteni és elhatározni, hogy jó ügy mellett kiállva a világ megmenthető.

Az Öreg-kövön a legjobb kettesben barátnőmmel volt, aki azóta a feleségem. A szolid rőzsetűz lángjánál könnyű volt megérteni, hogy ha itt a hegytetőn a Föld és Ég egyesül, akkor ez két szerető szívnek is példát mutat. A Nap nekünk kelt fel, a madarak nekünk énekeltek, s a Duna is nekünk csillogott távoli ezüst szalagjával.

Ennél talán már csak tanárként volt jobb a szépséges szirten. Mindent meg tudtam mutatni tanítványaimnak, ami nekem itt érték volt: a megalóduszos mészkőrétegeket, mint nyitott földtani olvasókönyvet, a karszt-bokorerdő és mészkő-sziklagyep viruló virágait, a dalos madarakat, a természeti- és ember formálta táj harmóniáját, a közösség értékeit…

Talán a csúcsot a családi zarándoklat jelentette. Szeretteimet felvezetni a sziklaösvényeken, velük elpihenni a tavaszi illatoktól terhes tisztáson, és élvezni a fenséges kilátást! Birkózni a friss fűben fiaimmal, biztosítani első sziklamászó útjukat, megmutatni nekik a nagy zöld gyíkot, a ritka kosbort. Ez mind-mind az igaz öröm forrása volt.

Mégis, egyedül volt a legjobb: feloldódni abban a harmóniában, ami annyira hiányzik mindennapi létünkből. A természet gyönyörűségének, és a hétköznapok gyötörte lelkemnek találkozása igazi katarzist jelentett. A tavasz nappal fényben fürdő, virágillatú táj örök robbanása, és az éjszaka fel-fel riasztó, ám ismerős neszei napokra új értéket adtak életemnek. Azt az élményt éltem át, azt az útravalót kaptam, amit csak természetbarát érezhet: része vagyok ennek a természeti világnak! Még él az az Ős­egész, melyből emberként véttettünk, még megvan a harmónia, mely kell létezésünkhöz.

A buddhistáknak a Tibeti- fennsík kell ennek felismeréséhez. Nekem a Bajóti Öreg-kő csodavilága.

A cikket írta: Németh Imre